A polgármester saját kezűleg festette fel a műanyagzebra egyik csíkját a zebra fülének tövére. Még a szemüvegét is levette, hogy az véletlenül se legyen festékes. A Jakab utcai általános iskolások Zebresz elnevezésű csoportja az aula hátterében nézte őt, és alig várták, hogy ezt követően a zebra testének többi részét megfesthessék. Közben drukkoltak, hogy a polgármester, aki amúgy magabiztosan fogta kezében az ecsetet, el ne rontsa ezt az egy vonást. A Zebresz csoport külön arra a rajzpályázatra alakult, amelyen az Iskola Zebrájának külsejét lehetett megtervezni. Több száz pályamunka közül kerültek be a tizenkilenc nyertes közé; a rajztanáruk, az osztályfőnökük és az igazgató büszkeségére. Az Iskola Zebrájának fekete-fehér csíkozású lett a feje, a testének többi részére pedig sárga, piros és zöld csíkok kerültek, amelyekre végül kék színű, tollrajz finomságú, édesvízi halakat festettek. Így vitték ki aztán a Jakab utcai iskolához legközelebb eső gyalogátkelőhely mellé, és egy fehér, a földbe csavart talpazatra állították fel.
A polgármesternek ez volt a tizenkilencedik és egyben utolsó zebrája, amire neki kellett egy ecsetvonást felvinnie. Hiszen övé volt az a kezdeményezés is, miszerint ebben a kerületben színesre festett műanyagzebrákat helyeztek el az iskolai átkelőhelyeknél. Ezzel akarták felhívni az autósok figyelmét majdnem egy hónapon át, hogy lassítsanak és engedjék át az ott várakozó gyalogosokat, ahelyett, hogy elvetemült módon száguldoznának, amint azt egyesek tették. Mivel tizenkilenc iskola vett részt a programban, így került aztán sor tizenkilenc zebrának az elhelyezésére és felavatására. A polgármester utoljára kiskorában fogott ennyi ideig ecsetet a kezében, ám derekasan helytállt. Az aranyeső már elhervadt, az orgona meg éppen kinyílt, amikor átadták a különböző mintájúra festett zebrákat.
A kerület lakói hamarjában megbarátkoztak a zebrákkal, még a vandalizmusra hajlamos fiatalok sem firkálták és rugdalták össze. A kisgyerekek rajtuk lovagoltak – vagyis zebragoltak -, a  kamaszok is felpattantak a hátukra, és így fotóztatták magukat. Ezt több turista is követte, igaz, ők inkább átölelték a zebrákat, nehogy beszakadjanak alattuk, ha rájuk ülnének. Egyedül csak néhány kutya ugatta meg a zebrákat. Főleg az amúgy is nagytestűek, akiknél azonban egy zebra mégis nagyobb volt, és ettől féltékenyek lettek. Aztán idővel ők is hozzájuk szoktak, bár egy kis távolságtartás megmaradt bennük. Az idős emberek néha a zebráknak dőltek, ha éppen megfáradtak. Még olyan is előfordult, hogy egy-egy lány, sőt fiú is a zebra vállán sírta ki a szerelmi búja-bánatát. Akkor már általában beesteledett, ám nem lehetett nem észrevenni. A pompázó orgonák apró virágszirmai is a zebrák testén landoltak, míg a szél aztán le nem fújta.

Kudász Gréta, harmincas kortárs képzőművész – festő, fotós, szobrász egy személyben – egy napfényes szombaton kanyarodott be autójával a kerület alig fél éve átadott sportcentrumához. Idejövet vagy három műanyagzebrával is találkozott az átkelőhelyeknél, de olyan erősen koncentrált a délutáni bemutatójára, hogy nem vette észre őket. Könnyűbúvár felszerelésben készült alámerülni az egyik, számára szabaddá tett, beltéri medencében, hogy aztán az ott felszerelt fémállványról öntsenek forró viaszt a kezeire, s ebből formáljon szobrokat a vízben. Eredetileg két órára lett beharangozva a bemutató, ám mire ő odaért egy órára, már fotósok hada állt a medence mellett. A nézőtéren bezzeg alig tizenöt ember üldögélt, s a számuk később sem gyarapodott. Pedig Gréta pont azt szerette volna, ha minél többen részesülnének ebben az élményben. Hiába volt többszörös díjazott és elismert képzőművész, az ingyenes bemutató nem kapott akkora hírverést.
Gréta elég sokat készülődött az öltözőben, izgatottan hajtott fel több energiaitalt, hiszen ez volt az első, nyilvános búvárkodása és viaszszobor öntése. Úgy tudta, ezt még senki nem próbálta előtte az országban. Végül csak négy órakor jelent meg, akkor viszont talpig búvárruhában. A parton eközben behozták azokat a hatalmas fémedényeket, amelyekben a viasz forrt fel. Készen állt az operatőr, aki szintén a medence mellől vezette be speciális kameráját a vízbe, hogy felvegyék a víz alatt történteket is. Enyhe reflektorfény kúszott a már vízben úszkáló Grétára és arra a két, búvárruhában is fess fiatalemberre, akik a segédjei voltak. Nem lehetett pontosan látni, hogy mit rakosgatnak a fémállvány alatt ezek a fiúk; rejtélyes volt, mint valami bűvészmutatvány. S ez is eltartott vagy húsz percig. Gréta még a búvárszemüvegét igazgatta, és a fiúk közelében várta a viaszt, míg a fotósak már kattintgatták a gépüket. Fülledt és párás volt a csarnok. A nézőtéren néha odatévedt egy-egy fürdőruhás, törülközős uszodavendég, nem tudva, mi is folyik odalenn. Aztán az öltözők felé vették az útjukat.
Vakuk villantak, amikor végre az első, ezüstös fémedényből lassan Gréta búvárruhás kezeire öntötték a sárga viaszt. Szétfolyt, és elég hamar meg is szilárdult, éppen csak szét tudta húzni a vízen Gréta; alányúlt kicsit jobbra, kicsit balra, és már kész is lett a szobor. A segédjei aztán a part felé úsztak vele, és odakint két, másik fiú emelte ki. A medence mellé fektették, s a száradó szobor úgy nézett ki, mint valami őskori madárnak vagy szárnyas lénynek a maradványa. A fotósok bőszen kattintgattak, és felgyorsultak az események, mert alig egy óra alatt már négy ilyen viaszlény feküdt a parton.
Gréta izgatottsága a sikeres alkotások ellenére is fokozódott, és aztán az ötödiknél váratlanul eltűnt a víz alatt. Pedig ugyanolyan viasz volt ez is, mint az előzőek, s ugyanúgy öntötték a kezeire, ám a víz ereje a mélybe vitte Grétát a viasszal együtt. Szerencsére az órákkal előtte felhajtott energiaital tartotta benne a lelket. Kicsit azért kalimpált a lábaival, miközben a viasz kettévált, és kedves arcú, szinte bájos halak jelentek meg Gréta búvárszemüvege előtt. A háttérben sárga, piros és zöld csíkok, majd egy zebra teste és feje lett láthatóvá. Gréta ekkor vette észre, hogy a halak a színes csíkokra vannak festve, és a zebra műanyagból van. Talán egy másik képzőművész szórakozik vele, gondolta, aki belógatta a vízbe ezt a zebrás alkotását. De ilyen tollrajz finomságú, csendesen mosolygó halakat egyik sem festene, ezek úgy néznek ki, mint a Gréta álmaiban oly gyakran felbukkanó halak, mint amiket ő rajzolna, ha lett volna bátorsága. Csak eddig nem volt, mert még mindig meg akart felelni a kortárs művészeti életnek és az őt kiállító galériáknak, és arra jutott, hogy a hal talán nem elég izgalmas téma. Ezért mostanában például csak női aktokat festett.
Arról meg fogalma sem volt, hogy a kerületi, Jakab utcai általános iskola Zebresz csoportja által festett műanyagzebra jelent meg előtte. Amelyikkel idejövet is találkozott, csak nem vette észre. Így aztán a felfedezők örömével tapogatta meg a halakat, rájuk nevetett, akár egy régi ismerősre. Ha mindez látomás, akkor sincsen semmi baj, gondolta. Közben a két segédje ijedten bökte meg a karját, és Gréta felé bugyborékolták, hogy jöjjön már fel. Gréta a zebrára mutatott, de a fiúk csak egyre azt bugyborékolták: Gyere ki. A lány ekkor a feltalálók örömével jött fel a víz alól, majd a kezeire öntött viaszból halat igyekezett formázni. Elég nehéz volt, mert nem szerette volna, ha valamilyen őshal vagy hüllő maradványára hasonlítana. A következő két órában a fiúk három egyméteres, csendesen mosolygó halszobrot húztak ki a partra. Majd egy zebraszobrot, aminek a csíkozása vagy másfél órát vett igénybe, s így sem látszódott, csak a formáján, hogy négylábú. Gréta közben alámerült még néhányszor, de a halak és a zebra is eltűntek. Este tízig tartott a szoboröntés, amely aztán a sportcentrum egyik termében megrendezett, közös pezsgőzéssel ért véget; a bemutatót felkaroló galéria szervezésében.
Gréta az öltözőben először le sem akarta venni a könnyűbúvár felszerelését. Ez volt élete nagy búvárkodása! Ilyet a tengerben sem élt meg, főleg, hogy ott édesvízi halakkal és bizony zebrával sem találkozott. Csöpögött le a víz a ruhájáról, amint a levegőbe rajzolt néhány, kedves arcú halat, amiket ő már sosem fog festeni, mert valaki megelőzte. Ha persze nem látomás volt ez az egész. A zebrákkal eddig nem foglalkozott különösképpen, de most, hogy ezzel a szenvtelenül helyesre pingált arcú zebrával találkozott, ez is változott benne. Ekkor bekopogtattak az öltözőbe, hogy siessen, mert csak rá várnak a pezsgőzésen. Grétának eszébe jutott a holnap délutáni fogadás, ahol kiállítják a viaszszobrokat, és a víz alatti felvételeket is lejátsszák. Ott majd mindenki láthatja azt, amit ő is látott. És számára is bebizonyosodik, hogy tényleg nem látomása volt. Viszont azt nem szabad hagyni, hogy megsemmisüljenek azok, amelyek nem tetszenek meg valamelyik meghívott műgyűjtőnek. Ugyanis törékeny anyaguknál fogva ez várt a szobrokra. Csak azokat öntik bronzba, amiket megvesznek. Minek is találta ki ezt a szoboröntést, kesergett Gréta. Ez is a kortárs művészetnek való megfeleléséről szól. Nem kell beleavatkozni a teremtésbe, amit megalkotott, azt nem szabad elveszni hagyni. De miként adja ezt elő a holnapi fogadáson, hogy szerezzen nyolc műgyűjtőt, akik megveszik, azt nem tudta. Valószínű egész éjjel ezen fog töprengeni. Talán jósolhatna; ólmot vagy viaszt önthetne otthon egy kis tál vízbe, mint a középkorban, ám ehhez nem értett, csak olvasott róla.

A polgármester saját kezűleg leplezte le a sportcentrum melletti bevásárlóközpont egyik terén Kudász Gréta viaszszobrait a másnapi fogadáson. Mivel vasárnap délután volt, szívesebben maradt volna a családjával, de azt mondták, hogy csak tíz percet kell ott lennie, aztán mehet haza. Gréta egy búvárruhamintákat ábrázoló felsőt vett fel, és már három energiaitalt ivott meg, hogy ébren maradjon, mert semmit nem aludt az éjjel. Még nem volt ötlete, hogy mit fog mondani, ha a megsemmisítés sorsára jutna valamelyik szobor. Abban bízott, hogy magától is úgy megy minden, ahogy azt ő szeretné, és a szobrok mindegyike tetszeni fog a műgyűjtőknek és galériatulajdonosoknak. Néhány fotós itt is kattintgatott, a vetítővásznon meg elkezdték lejátszani a tegnapi bemutatót.
Maga a polgármester lepődött meg a legjobban, amikor egymás után nyolc, viaszból készült alig fél méteres zebraszobrot leplezett le. Még a szemüvegét is levette, mintha az érdeklődését fejezné ki ezzel. Közben döbbenten gondolt arra, hogy ezt bizonyára célzásnak szánta a képzőművészlány, minthogy a kerületükben műanyagzebrák állnak tizenkilenc gyalogátkelőhelyen. Aminek komoly és nemes célja van. Érthetetlen, hogy tehette ezt a lány. Gréta elsápadva szaladt oda a szobrokhoz, egyenként tapogatta meg őket, és a vetítővászonra mutatott, ahol a felvételen már a viaszöntést lehetett látni. Tisztán kivehető volt, amint Gréta kezeiben a viasz őskori madárhoz hasonlító maradványformát vesz fel, aztán halakét és egy zebráét. De a víz alatti, kedves arcú halak és a csíkos zebra nem voltak láthatóak. Csak Gréta, aki nézelődik az üres vízben, tapogat valamit, és nevet ki a búvárszemüvegén, majd az ijedt segédjei, akik megbökik és bugyborékolnak, hogy jöjjön ki. Az operatőr még kis buborékokat is rámontírozott a felvételre, amibe beleírta a fiúk bugyborékolását: Gyere ki.
A polgármester elsőként gratulált Kudász Grétának, és hangos elismerését fejezte ki, hogy mennyit fejlődött a kortárs képzőművészet az utóbbi egy nap alatt is. Hogy mindegyik szoborból zebra formálódott, s ez Gréta érdeme. Bár a felvételen nem látszott, de biztos a művésznő alakított még rajtuk az éj leple alatt, sokat is dolgozhatott, s mindezt az általa indított kezdeményezés tiszteletére. Kicsit túlzott a polgármester, ez érezte, mint volt magyartanár, de valamivel csak ki kellett saját magát is húznia a nem minden vasárnapi esemény hatása alól.
Gréta hálásan fogadta a gratulációt, és rögtön tudta, hogy a polgármester méltatása után a szobrok megmaradnak. A műgyűjtők valóban mindegyiket megvették, s bár további megrendeléseket is kapott, Gréta úgy határozott, egy ideig inkább marad a szárazföldön, és ott alkot. S már várta a következő hétvégét, amikorra kiötlötte, hogy búvártúrára megy az egyik halastóhoz.