Új kenyér hava

Az erdőtől nem messze elterülő dinnyeföldön méltóságteljesen álltak a görögdinnyék. Némelyikük zöld héja megrepedt, annyira megérettek a napsütéstől. Augusztus, vagyis Új Kenyér havának úrnője nagy lendülettel segítette a nyár végi termések növekedését; többek között a kukoricáét, a szilváét és a szőlőét. Ha a réten járt, a napraforgók széles mosollyal néztek felé. Homloka közepére narancssárga tulipánszirmok voltak festve, és aki odatekintett, életöröm járta át.
Csepke és Borsika ugyanezt érezte, amikor az úrnőre pillantottak, ezért szinte egész hónapban a nyomába eredtek. Nem is bánták, mert mindennap valami finomsághoz jutottak: a kukorica friss leveleihez, a dinnyék édes levéhez és a szőlőkacsok ízletes végeihez, amelyeket jól megrágcsáltak. Estére annyira tele lettek, hogy az egyik nap majdnem belezuhantak az üregükbe. Szerencsére a szalmasapkájuk felfogta mindkettőjüket, de Borsika bal mancsát így is megcsípte egy méhecske, amint elesett a földön.
– Most aztán visszakaptam a sorstól, hogy túlzásba vittük az evés-ivást – nyöszörgött Borsika, és a pirosra színeződött mancsát tapogatta. – Kettőnk helyett is visszakaptam.
– A sorstól? – nevetett fel Csepke. – Ezt biztos a széles látókörű nagypapánk jegyzetfüzetében olvastad, ugye? Nyugalom, hozom a gyógykenőcsöt.
– Tarts mértékletességet az élvezetekben is, ezt írta nagypapa – nyögte Borsika. – Fáj a mancsom. Mi lesz így velem? Annyi tervünk volt még.
– Holnapra kutyabajod – és Csepke hűsítő krémet kent a csípés helyére egy kis fatubusból. – Máris szebb lett.
– Kutyát, vadkant s főleg rókát ne emlegessél – állta talpra hirtelen Borsika. – Elég ez a csípés nekem mára, megyek aludni.
– Igazad van, holnaptól visszafogjuk magunkat – mondta Csepke. – Nem volt méltó hozzánk, hogy ilyen sokat ettünk-ittunk mostanában.
Új Kenyér havának úrnője ezalatt a közelben csinosította magát. A napkorong alakú medálját feltette a láncára. Aranybarna hajának végeit bekunkorította, aztán a naplemente felé nyújtotta a kezeit. Onnan szedett le egy kis halványsárga színt, amit az ajkára kent. Majd újra felnyúlt, és egy koronát emelt ki. Átszellemülve rakta a fejére. A búzaszálakból álló koronája úgy beragyogta az estét és a naplemente íveit, hogy már-már napfelkeltének látszott. Az úrnő világoskék szemeit és ruhájának narancsos ujjait is megvilágította.
– Nahát, máris reggel van? – hunyorgott Csepke, és kinézett az üregükből. Tőlük jó pár méterre állt az úrnő. – Káprázatos korona! – kiáltott fel, és testét átjárta az életöröm.
– Este van még – felelte az úrnő. – Készülődöm, mert hajnalban jönnek az első aratók. Titeket is várlak a búzamezőn.
– Igen – mondta félálomban Csepke, bár nem tudta, mi dolguk lehet ott.
Másnap kora reggel úgy ébredt, hogy abban sem volt biztos, valóban beszélt-e előző este az úrnővel, vagy csak elképzelte.
– Mi ez a berregés? – kérdezte Borsika, és előbújt az üregükből. Bal mancsát a nap felé tartotta. Megkönnyebbülten látta, hogy a csípés helye eltűnt.
– A búzamezőn aratnak – válaszolta izgatottan Csepke, és gyorsan el is indult. – Gyere, várnak ránk!
Borsika futott utána, miközben azt kiabálta, hogy a szalmasapkájukat ottfelejtették, és többször megkérdezte, ki vár rájuk. Csepke semmit sem hallott ebből, mert ahogy közeledtek a mezőhöz, a berregés egyre erősödött. Amikor megérkeztek, olyan nagy zaj lett, hogy a füleiket össze kellett fogni a mancsaikkal. Sosem jártak még erre. A mezőn egy hatalmas gép aratta le a búzakalászokat, annak volt ilyen hangja. Borsika továbbra sem tudta, ki vár rájuk, és szeretett volna visszamenni az erdőbe. Csepke a mező közepére mutatott, ahol Új Kenyér havának úrnője állt. A fejét nemes tartással fordította el hol erre, hol arra, és a ragyogó búzakoronájával jelezte, hogy merre érdemes aratni. Bár a gépet vezető férfi nem látta az úrnőt, hiszen az emberek nem látták a tündérnőket, mégis odament, amerre búzát lehetett aratni. Aztán dolga végeztével a város felé vette az útját. Újra csend volt.
– Örülök, hogy eljöttetek – mondta az úrnő a nyulaknak. – A maradék búzakalászokat hazavihetitek rágcsálnivalónak.
– Hiszen ez száraz, inkább lónak való – mondta Borsika. – Különben is, mától visszafogjuk magunkat.
– Akkor csak tisztogassátok meg egy picit a mezőt. Mire elkészültök, hozom a frissen sült kenyeret és a meglepetést – mosolyodott el az úrnő, és elvonult.
A kissé csalódott Csepke és Borsika, akik egyébként kenyeret sem ettek, elkezdték összeszedni a maradék búzát. Közben a meglepetésen járt az eszük.
– Ahhoz képest, hogy üregi nyúl vagyok, mezeinek érzem magam – jegyezte meg Csepke, miután már órák óta a mezőn mászkáltak. – Az úrnő szerintem ropogós, olajzöld leveleket hoz nekünk.
– És zamatos szőlőlevet – tette hozzá Borsika. – Igaz, nem visszük túlzásba az evés-ivást.
Aztán fáradtan dőltek le egy bokor tövébe. Várták a megérdemelt meglepetést, és végre megjelent az úrnő; kezében egy sötétkék szalaggal átkötött kenyérrel.
– Új kenyér – mondta a nyulaknak büszkén. – Abból az új búzából készült, amit hajnalban arattak le. Még meleg – mutatta Csepkének és Borsikának, akik nem éppen ezt várták.
– Köszönjük, ez tényleg meglepetés – bólintott Csepke. – Feltétlenül megkóstoljuk.
Az úrnő ekkor lerakta a kenyeret, majd odahajolt fölé, és a búzakoronájával megérintette. A kenyérből néhány zöld hajtás nőtt ki. Egy aranybarna kulacsot vett elő a ruhaujjából, amiben szőlőlevet tartott, és a nyulak elé rakta. Hiszen, ahogy Csepke mondta, valóban nagylelkű volt.

source