Magvető hava

Az erdőben egyre több fán sárgultak-barnultak a levelek, és aztán leperegtek a földre. A közeli szőlőhegyre néhányszor még kijöttek a városból szüretelni, amit aztán nagy mulatsággal zártak. Hamarabb sötétedett, ezért a kevesebbet sütő napnak mindenki jobban örült. Október, avagy Magvető havának művésznője is, hiszen mindig szerette egyensúlyban tartani a dolgokat. Napsárgára festette a karjait, ruhájának állig érő nyakrésze narancsos színben világított, és ezekkel a fényekkel egyenlítette ki a hosszabbodó estéket. Olyan barátságos volt, hogy vele az összes állat harmóniában lebegett. Légies és karcsú alakjával könnyedén járta be az erdőt és a mezőt.
– Milyen szép most minden, vagy mégsem? – nézett körül ferde vágású szemeivel Magvető havának művésznője. A falevelek nagy kupacokban voltak összeseperve, a leszedett termések csiszolt üvegekbe vagy fedeles kosarakba lettek eltéve, és a mezőkön frissen ásott föld várta az elültetendő magokat.
– Szépnek szép – szólalt meg Csepke, aki épp a művésznő mögött rágcsált egy lóherét Borsikával. – Csak nincs minden rendben.
– Hiszen olyan békésen megvagyunk – felelte a művésznő, miközben a rózsaszínben is játszó, kétoldalt szélesebbre fésült hajába ezüstszálakat font. – A béke a legnagyobb művészet.
– Magvetés ideje van – mondta Csepke, és Borsika is rábólintott erre. Kicsit meglepődtek, hogy nekik kell figyelmeztetni a tündérnőt az egyik legfontosabb feladatára.
– Ezt most nekem mondjátok? – fordult feléjük a művésznő. Kezeit a válláig emelte, és a tenyereiben egy-egy háromszög alakú búzamagkupac állt. – Ezeket méregettem idáig, hogy egyformán jusson a föld minden részére.
– Nahát – ámult el Borsika. – Ha ezt a széles látókörű nagypapánk látná, akkor a látóköre…
– Hagyd már nagypapát, és a tőle örökölt jegyzetfüzetről se beszélj folyton – szólt rá Csepke. – Úgy nézem, hogy a tündérnő jobb kezében több a mag.
– Valóban? – kérdezte a művésznő. – Egy pillanat – és a két keze közé összpontosított, míg a magokból pár szem a hajburája fölé emelkedett, majd a tenyerébe rendeződtek. – Most már tényleg egyformák.
Abban a pillanatban, ahogy ezt kimondta, a sárgarigó és a búbos banka repültek a feje fölé, aztán a magkupacokból kezdték felcsipegetni a magokat. Olyan gyorsan szálltak el velük, hogy azt sem lehetett tudni, hová mennek. Az biztos, hogy nem túl messzire, mert hamar visszafordultak az újabb magokért.
– Fussunk, fussunk, látni szeretném, mit csinálnak – kiáltotta Borsika, és abba az irányba indult el, amerre a madarak repültek.
– Mi van, ha Afrikába mennek? – kérdezte Csepke. – Tudod, hogy ők abba a meleg országba költöznek el télre, és csak tavasszal jönnek vissza.
– Afrikába? Az távol van? – torpant meg Borsika.
– Hetekig tart oda az út – mondta Csepke. – Vagyis arra nem repülhettek, hiszen már kétszer is megfordultak a magokkal.
Borsika Csepkével együtt futott a madarak után. A mezőre érkeztek, ahol ott állt Magvető havának művésznője, kezeiben a maradék, néhány szem maggal. A sárgarigó és a búbos banka meg a csőrükből potyogtatták ki a magokat szép sorjában. Végigvetették a mezőt. Aztán a művésznőhöz repültek, akinek a fülében két csipkézett karika lógott. A nyulak azt hitték, hogy a madarak el akarják venni a fülbevalót a jól végzett munka fejében. Ám ők csak megcsipegették, és a karikákban található pár szem magot vették magukhoz útravalónak. Szárnyaikkal intettek egyet, majd a messzi Afrika felé indultak.
– Hiszen csak nemrég laknak itt az erdőben, és már el is mennek – sóhajtott Borsika.
– Ez így van rendjén – mondta a művésznő. – Vagy mégsem? – nézett vissza az erdő felé. – A gólya is megérkezett a város mellől.
– Jött magot vetni? – kérdezte Csepke, bár tudta, hogy már nincs több vetni való föld.
– Fussunk, fussunk, látni szeretném, mit csinál – mondta Borsika, és elindult az erdőbe. Közben Csepke kifejtette, hogy a gólya is Afrikába készül, csak már késésben van, mert szeptemberben szokott elrepülni.
Aztán mindannyian a patak partján álltak. A gólya hosszú csőrével vett ki magának egy kis útravaló vizet, míg Magvető havának művésznője megigazította a gólya zilált szárnyát, és egy búcsúdalt dudolászott.
Csepke eközben az üregükhöz ment, hogy megnézze, a télre elrakott lucernalevelek kapnak-e elég levegőt odalent. Egyszerre kiáltást hallott, gyorsan megfordult, és Borsikát pillantotta meg a felrepülő gólya hátán.
A fülét sem kellett hegyeznie, élesen hallotta, amint az öccse azt kiáltja, hogy elege van a közelgő télből, utazik Afrikába.
– Borsika, mi jut az eszedbe? Van meleg sapkánk, mellényünk, üregünk, és tündérnőink, gyere vissza – szaladt Csepke a gólya után. – Művésznő tündérnő, segítenél végre? Az öcsém nem tud magától lejönni!
– Olyan szépek így együtt, vagy mégsem? – tűnődött a művésznő, aztán kinyújtotta a karjait, és fölemelkedett a levegőbe. Amikor elérte a gólya hátát, lekapta onnan a kapálódzó Borsikát, és visszahozta Csepkéhez, az üregük mellé.
– Majdnem elutazhattam volna – dünnyögött Borsika. – Milyen jó volt a gólyával repülni!
– Nem vagy te költözőmadár – ölelte meg Csepke az öccsét. – Neked itt a helyed.
Magvető havának művésznője elégedetten nézett körül az erdőn, a mezőn és a hegyeken túl, egészen a városig. Töklámpások világítottak néhány ház kerítésén, és borral koccintottak odabent. Közben a ruhájának kanyargós mintázatából elővette a tartalék magokat, és az egyik felét elvetette a nyulak üregéhez közeli földbe. Ebből lesz a meglepetésnövényük, ami jövő tavaszra fog kikelni. A magok másik feléből meg egy karkötőt fűzött a kezére.