Kengurualma

Amikor március, vagyis Kikelet hava elérkezett, a város közeli arborétumban már nyíltak a hóvirágmezők. Olyan látványt nyújtottak, hogy az arra látogatók némelyike végigfeküdt a szélükön, és így melegedtek át rajtuk. Annyira hosszúra nyúlt a tél, mint még talán soha. Október közepén, vagyis Magvető havában köszöntött be, s majdnem öt hónapig tartott.
Jégbontó hava kéktündérnője nem is tudott mit tenni februárban. Csak nézte az erdő széléről a magát keményen tartó hótömeget és hideget. Földig érő, hullámos, világoskék haját hiába terítette a fagyos utcák fölé, mindössze egy kis részét tudta megtörni a jégnek. A szép arcvonású Fergeteg hava asszonya már belefáradt abba, hogy úgy tegyen, mintha még január lenne. Szerette volna teljesen átadni a stafétabotot, és néha oda is szólt Jégbontó hava kéktündérnőjének, hogy hozzon több olvadást. Főleg, amikor február utolsó napján Kikelet hava leánya is megjelent az erdőben, és az ott lakó társnőit üdvözölte. Gömb alakú, szivárványcsíkozású fejfedőt viselt, amelyen növénymagok, rügyek, apró szirmok és a felkelő nap mosolya ékeskedtek.
– Mi lesz így velem? – kesergett Fergeteg hava asszonya, és egy nagyobb kőre ült le. – Szinte beleöregedtem a várakozásba, miközben már nem január van. Nekem meg itt kell rostokolnom.
– Láthatod, hogy a fagy egy része enyhült – mondta Jégbontó hava kéktündére, aki közben egy duplán csavart ugrást hajtott végre az erdő melletti patak jegén. – Volt farsang, februárban beléptünk a Tigris évébe, ami sok, váratlan meglepetést tartogat.
– Abból egy is elég. Például az, hogy én még itt vagyok – morgolódott Fergeteg hava asszonya. – A Tigris éve minket mióta érint? Tudtommal azt Kínában tartják.
– Valóban, de így sokszínűbben látjuk a világot – és Jégbontó hava kéktündérnője korcsolyacipőjének élével egy recés hullámot rajzolt a jégre. Aztán a hullám nyomában a jég megrepedt, majd egészen elolvadt, és a patak vize fürgén csobbant egyet. Az erdőben s azon túl is eltűnt a maradék hó. A földből előbukkantak az első hóvirághajtások.
– Milyen illatos – mosolygott a kerek orcájú Kikelet hava leánya. Fejfedőjéből sorjában hullottak le a magvak, a hajtások és az apró rügyek, melyek aztán a közeli fák ágaiból pattantak ki.
– Akkor mehetünk? – kérdezte kicsit aggódva Fergeteg hava asszonya, és felállt a nagyobb kőről.
– Te már igen, csak Jégbontó hava kéktündérnője marad itt pár napig – felelte Kikelet hava leánya. – Amíg nem lesz teljesen március.
– Tényleg illatos – jegyezte meg Fergeteg hava asszonya, amint megszagolta a hóvirághajtást. – Akkor viszlát! – mondta, és az állig begombolt ruhájának oldalát meglebbentve elszállt az erdő fái felett. Még jó, hogy nem gyalogolnia kell, mert érezte, hogy a sok álldogálástól kicsit megkoptak a térdei.

Csepke, az üregi nyúllány összerezzent. Tigris mászkál az erdőben, itt, ahol medve is alig jár, vagy csak rosszul hallotta. És a Tigris éve van, nem a Nyúlé? Ott ült egy közeli bokorban, és barna fülhegyeit mindenre kihegyezte, amiről az imént a tündérnők beszéltek. Beleszimatolt a levegőbe. Sárgarépa illatát vélte felfedezni, ami legfeljebb Ígéret havában nő ki olyan ropogósan, ahogy szeretik. Májusban, majd májusban, kocogtatta össze a fogait. És eszébe jutott, hogy jövőre lesz a Nyúl éve. Olyan hosszú volt a tél, hogy azt hitte, már azt a jövőt írják. Jobban örült volna, mert a bátor és heves tigris kevésbé illik a nyulak nyugodt és csendes természetéhez. És a váratlan meglepetéseket sem igazán kedveli. Aztán megkönnyebbült, hiszen nem Kínában élnek, ez rájuk nem is vonatkozik. Persze a Nyúl évét azért várta.
– Borsika, gyere elő, itt a március – szólt be a bokor mögé épített üregükbe, ahonnan egy nála fiatalabb és kisebb nyúl mászott elő. Az öccse volt.
– Van répa? – kérdezte Borsika, és szürke bundájáról lerázta a telet.
– Már tudsz fütyülni, minek megint répa? – intett Csepke. Igaz, neki is jól esett volna, mert a répatartalékuk elfogyott, de ilyenkor még nincsen. Ha csak Ígéret hava hölgye nem terem itt hirtelen, kezében sárgarépákból álló virágcsokorral. Az efféle meglepetésnek örülne.
– Nézd, ez finom – mondta Borsika, és pár méterrel arrébb friss, harmatos fűszálakat rágcsált.
– Ezt meg hogy találtad ebben a kopárságban? – és Csepke odaugrált az öccséhez.
Kikelet hava leánya állt velük szemben, mosolygott, mint mindig, és fejfedőjéről leszórt még néhány zsenge fűszálat. Aztán megsimogatta a fejüket, bár Csepke kicsit megijedt a denevér vágású szemeitől, s Borsikát is figyelmeztette, hogy legyen óvatosabb. De az öccse inkább mandulavágásúnak látta ezeket a szemeket, és hozzábújt a lány okkersárgás ruhájának szegélyéhez.
– Jó márciusnak lenni – sóhajtott Kikelet hava leánya, mire Jégbontó hava kéktündérnője helyeslően kacsintott. Bár ő meg volt elégedve azzal, hogy a februárt képviseli.
– El kell mennünk a város közeli arborétumban, van ott egy kis dolgom – mondta váratlanul Kikelet hava leánya. – A kengurualma nem fejlődik rendesen az üvegházban.
Mivel az erdőt nem szívesen hagyták el, ezért estefelé vették tervbe az indulást, amikor már nem járnak sokan az utakon. Borsika és főként Csepke teljes izgalomba jöttek a kengurualma hallatára. Bár ritkán ettek gyümölcsöt, rögtön egyetértettek abban, hogy ezt nekik is látni kell, sőt meg fogják kóstolni. Csepke nem számított arra, hogy egy ilyen meglepő fordulatot ekkora bátorsággal fogad, mert nem igazán kedvelte a meglepetéseket. Előkereste az üregükben porosodó, széles látókörű nagypapájuktól örökölt jegyzetfüzetet, és ide-oda lapozgatott benne. Egész délután a kengurukról mesélt, akik két méter magasra is megnőhetnek, és a hátsó két lábukon ugrálnak szívesen, úgy, mint ahogy néha a nyulak is. Csepke felvette a kengurupózt, és Borsikával így kergették egymást egy ideig. És ami lényeges, folytatta aztán, hogy a hasukon lévő erszényükben hordják a gyermekeit, és valószínű ezt az almát is, azért kapta róluk a nevét. Az óceánokon túl, a messzi Ausztráliában élnek, ami legalább olyan távol van, akár Kína.
– Akkor most a Kenguru éve van? – kérdezte erre Borsika.
– Dehogy, olyan nincsen. Illetve Ausztráliában mindig a kenguruk éve van, mert annyira szeretik őket – felelte Csepke. – Bezzeg minket nyulakat nem tartanak ekkora becsben.
Ami nem is volt igaz. Például tavasszal elég gyakran kijártak az arborétumba alkonyatkor vagy éjjelente, ahol ízletes lóheremezőre bukkantak. Azokból falatozgattak titokban. Az éjjeliőr majdnem mindig fülön csípte őket, aztán végül csak meglegyintette a bajszukat, és két nyuszi-puszival engedte az útjukra.
Alig várták, hogy megnézhessék a kengurualmát. Nem ettek semmit sem, ott majd úgyis kóstolnak az almából. Azt találták ki, hogy mindkettőjük Kikelet hava leányának ruhaszegélyébe kapaszkodik, és így jutnak el az arborétumba. Oda is lopóztak a háta mögé, amikor este lett. Egy nagy, redőzött zsebet fedeztek fel a ruha alján, és szerencséjükre abba ugrottak bele. Ugyanis olyan sebesen kezdett szárnyalni a levegőben Kikelet hava leánya, hogy le is estek volna, ha csak a ruhába kapaszkodnak. Elfelejtették, hogy ezek a tündérnők nem gyalog járnak, hanem repülnek. A füleik hegye így is huzatot kapott, ahogy kilógtak a zsebből, és nem mertek lenézni, olyan magasan szárnyaltak. A holdat sem látták még ekkorának. Erős fényétől be kellett csukni a szemeiket.

Hamar megérkeztek az arborétumba, ahol már senki nem tartózkodott, csak az üvegházban égtek halványan a lámpák. Ott mind olyan növényeket tartottak, amelyek sok napot igényelték, ezért este is kaptak meleget s világítást.
Csepke és Borsika számára most derült ki, hogy Jégbontó hava kéktündérnőjére miért is van szükség. Az üvegháznak csak a vele szomszédos kőházon keresztül volt egy bejárata. A tündérnők pedig nem tudtak átszállni az ember által épített falakon.
– Itt vágjad – mutatta Kikelet hava leánya, és az üvegház oldalából Jégbontó hava kéktündérnője a lábát felemelve, korcsolyacipője élével vágott ki egy ajtó nagyságú kört. Aztán kivette hangtalanul, beléptek az üvegházba, majd visszatette, hogy a növények addig se fázzanak a kinti hidegtől.
– Olyanok vagyunk, mint a besurranók – suttogta Csepke a ruhazsebben összehúzódva Borsikának. – Ha nem lenne az az alma, már itt se lennék – s akkor vette észre, hogy úgy ülnek benne a zsebben, akár egy kenguru erszényében.
– Tigrisliliom, papucsorchidea, kenderpálma, citromfa, koktélmandarin, jósmenta – sorolgatta Kikelet hava leánya a növényneveket, ahogy haladtak előre az üvegházban.
– Már megint a tigris – borzongott Csepke, míg Borsika szinte felkiáltott örömében: – Nézd, milyen cikk-cakkos levelek!
– Ez a kengurualma – mondta Kikelet hava leánya a társnőjének, és megálltak. Kezébe fogta a vékony, sötétzöld, karéjos leveleket, melyek az érintésétől rögtön megnagyobbodtak, s kifényesedtek.
– Hallod, ez az alma – ugrott elő Borsika a ruhazsebből, utána meg Csepke. Mivel a növény meg volt világítva, jól lehetett látni, hogy milyen magas és széles, lágy, fás bokorról van szó. Alma viszont egy darab sem volta rajta, sőt nem is virágzott. Mit esznek akkor, gondolták egyszerre. Ezért vállalták hát ilyen bátran ezt az utat.
– Talán ott arrébb van valami rágcsálnivaló – mutatta Borsika, és kicsit jobbra oldalogtak.
Kikelet hava leánya eközben a fejfedőjéről virághajtásokat szórt a kengurualmára, Jégbontó hava kéktündérnője meg világoskék színű haját terítette rá egy pillanatra. És ekkor kivirágzott a növény. Kékeslila, tenyérméretű szirmok öleltek körbe egy fényes, narancssárga porzószálat. Az üvegházban már a virágzásuk ideje lett volna, de ezt a hosszú telet az üvegen át is megérezték, s nem fejlődtek rendesen. Most viszont olyan gyors növekedésbe kezdtek, hogy a szirmok máris lehullottak, és kezdtek kibukkanni a kengurualmák. Kis, paradicsomszerű gyümölcsök voltak, sárgás-narancsosak. Csak a hozzáértők s persze a tündérnők tudták, hogy az éretlenek mérgezőek, nem szabad enni belőlük.
– Engem ki akartatok felejteni, ugye? – csettintett egyet a Szelek hava amazonja, aki olyan hirtelen termett a társnői mellett, mintha mindig is ott állt volna. Arca kipirult a magával hozott áprilisi széltől, sötétbarna hajára csavart, vörös fejdísz terült, és narancsos-piros ruhát viselt.
– Légy üdvözölve – mosolygott Kikelet hava leánya, bár nem igazán örült az amazon korai érkezésének. – Még nem volt itt az ideje a kengurualma érésének, de úgy látszik, felgyorsítottad.
– Ugyan, alig egy hónap, és úgyis érkezem, én, a bolondos április – húzta magát ki büszkén az amazon. – Gondoltam, benézek egy kicsit előbb, ha már ti is eljöttetek – aztán a nyulak felé nézett. – Ők mit keresnek itt?
Csepke összerezzent, amint meghallotta, hogy észrevették őket. Pedig éppen az egyik kengurualmát kezdték volna kóstolni, ami leesett a bokorról, pont Borsika orra elé.
– Éhesek és kíváncsiak – felelte Jégbontó hava kéktündérnője, mintha elejétől fogva tudta volna, hogy a nyulak is itt vannak. – Erdőlakók, mint mi. Nem városiak. Velünk tartottak, hiszen mindig elkél egy kis segítség.
– Ugyan, mit tudnak ezek a nyulak nekünk segíteni? – nevetett fel Szelek hava amazonja. – Most is csak remegnek, nézzétek – s már olyan erősen kacagott, hogy az üvegház egyik lámpája is beleremegett.
Csepke és Borsika valóban megijedtek, és egymáshoz bújtak. Ez a tündérnő az erdőben nem szokott ilyen félelmetes lenni, alig ismertek rá. Csepke már látni vélte az amazon bordóra festett körmeit tigris karmokká változni, amikkel talán még őt is megsebzi, ha ilyen vad marad. Borsikát nem, mert az öccsét a testével védi meg. Csepke hamar Borsika elé is állt, készen a harcra, és füleiben ott rezgett nyúlszívének minden elszántsága.
– Nem gondoltam, hogy vissza kell térnem – morgott Fergeteg hava asszonya, és egy jégcsapot érintett Szelek hava amazonjának fejéhez. Mindjárt lefagyasztotta az erős kacagást, ami az amazonnak persze nem tetszett, de nem akart további összeütközést.
– Köszönjük neked – mondta Kikelet hava leánya. – S hogy jutottál be?
– Egy ajtó nagyságú körön keresztül, ami nyitva van az üvegház oldalán – válaszolt Fergeteg hava asszonya. – Meddig kell még maradnom?
Ezért kezdett hát egyre hűvösebb lenni az üvegházban. Szelek hava amazonja nem tette vissza helyére a kivágott kört, amikor beszáguldott, s azóta kintről áramlott be a hideg. Nemcsak Fergeteg hava asszonya hozta magával.
– Akkor tettekre fel társnőim – szólalt meg az amazon, mert érezte, hogy kicsit sok volt belőle, túl elhamarkodottan cselekedett. – Mi a dolgom?
– Kevés az időnk, mindjárt jön az éjjeliőr – sóhajtott Kikelet hava leánya. – A kihűlt növényeket melegítsd át, a kengurualmákat pedig szedd le s vidd magaddal. Nem maradhatnak itt, hiszen még csak a virágzásuk van.
– És a nyulak miben segítenek? – kérdezte az amazon, miközben narancsos-piros ruhaujjait végigtáncoltatta a növényeken, amelyek ettől felmelegedtek.
Csepke és Borsika már megnyugodva ültek egymás mellett, és alig várták, hogy megtudják, mi lesz a dolguk. Ugyanis még soha senki nem kért tőlük segítséget. Az az igazság, hogy eddig úgy éltek, mint a többi üregi nyúl. Füvet, fakérget és zöldségeket, főleg sárgarépát rágcsáltak, üregeket építettek, szaporodtak, ugrabugráltak, virágokat szagolgattak. Néha kifeküdtek a napra, az emberektől pedig elmenekültek. Főleg, ha vadászokat láttak feltűnni az erdőben. Bár Csepke néha elképzelte, amint bekötöz egy törött szárnyú madarat, Borsika meg azt, hogy felvidítja a szomorúfűzfát.
– Egyétek meg a legurult kengurualmákat – hajolt le hozzájuk Kikelet hava leánya. – Ezek már érettek, nem mérgezőek. Aztán ti vigyáztok majd azokra a karéjos levelekre, amiket a ruhazsebemben fogok az erdőbe vinni.
– Mérgező almák – mondta Csepke borzongva Borsikának. – És ennyi a feladatunk? Eddig is ettünk, télre eltett levelekre is vigyáztunk az üregünkben – s látta, hogy Szelek hava amazonja is csóválja a fejét, de már nem szólt semmit. Különben is befejezte a rászabott feladatokat.
– Viszlát, és ha lehet, csak áprilisban gyere vissza – intett neki Jégbontó hava tündére, mire az amazon a ruhájába fogta a kenguru almákat, és nagyot csettintve száguldott el.
– Akkor én is mehetek? – kérdezte fáradtan Fergeteg Hava asszonya, akiről megfeledkeztek. Egy nagyobb kövön ült, mivel a várakozásból kicsit elege lett.
– Igen, mehetsz – felelte Kikelet hava leánya. – Viszlát!
– Már csak jövőre – mondta a nagyasszony, magában megállapítva, hogy az üvegház virágai milyen illatosak. És elszállt a növények felett.
Kikelet hava leánya a kengurualma bokornál állt, amelyet vissza kellett vezetni abba az állapotába, amikor virágzik. Nem vehetik észre az arborétumban, hogy járt itt valaki. Először Jégbontó hava kéktündérnője terítette világoskék haját a növényre, hogy az újra a február végét érezze. Aztán Kikelet hava leánya megint virághajtásokat szórt rá a fejfedőjéből, és íme, ki is nyíltak a kékeslila szirmok.
Csepke és Borsika eközben megették az almákat, és hálát adtak, hogy nem kóstolták meg azt, amelyik Borsika orra elé gurult. Ki gondolta volna, hogy az éretlenek mérgezőek? Csepke azt sem értette, miért fontos ennyire a tündérnőknek a kengurualma fejlődésére figyelni, minek ez a felhajtás körülötte. Keserédes ízű és nem különösen finom.
– Gyertek, ugorjatok a zsebembe – szólt hirtelen Kikelet hava leánya. – A karéjos leveleket is beletettem, vigyázzatok rá útközben.
– Remélem, ez nem veszélyes – mondta Csepke Borsikának. Észrevette, hogy a növény szárából is került a redőzött ruhazsebbe, biztos, ez is nélkülözhetetlen a tündérnőknek.
Az üvegház oldalából kivágott, ajtó nagyságú kört úgy helyezte vissza Jégbontó hava kéktündérnője, hogy nem látszott, meg volt bontva előtte. Aztán sebesen szárnyaltak az erdőbe, és bizony Csepkének s Borsikának egész szorosan a zsebhez kellett lapulniuk, hogy így óvják testükkel a kirepülni akaró leveleket. A növényszárat meg az orrukkal fogták fel. Kényelmetlen volt az út, szerencse, hogy hamar hazatértek. A füleik hegye most is huzatot kapott, amint kilógtak a ruhazsebből.

– Vigasz és karéjos levél – mondta Kikelet hava leánya, amikor másnap reggel kirakta egy farönkre a leveleket és a szárat.
Csepke már kibújt az üregükből, és rögtön felkapta a fejét a vigasz szóra, azok után, hogy olyan kényelmetlenül utaztak az este. Mindkettőjük füle megfájdult egy kicsit a huzattól, a nyakuk pedig meghúzódott a ruhazsebben való lapulástól. Igaz, legalább segítettek valamit, bár nem így képzelték el.
Jégbontó hava kéktündérnője éppen a haját mosta a patakban, féloldalt behajolva a vízbe. Hiszen pár nap, és ő is elmehet. Pedig szeretett itt lenni, minden újdonságot örömmel fogadott, de a februárnak csak vége volt már. A korcsolyacipőjét is elcsomagolta egy henger alakú útitáskába. Ahogy földig érő haját mosta, világoskékebb és egyre tisztább lett a patak vize.
– Gyertek csak – szólt Kikelet hava leánya a nyulaknak, és Borsika is előmászott az üregből. – A kengurualma latin neve azt jelenti, hogy vigasz és karéjos levél – és az ég felé emelte a szárat és a leveleket. – Vigaszt ad azzal, hogy a karéjos levele sebeket gyógyít, a szára meg zúzódásokat. Ezeket használom, ha az erdőt járom. Az állatoknál nappal, az embereken este, amikor nem látnak meg.
Szóval maga a kengurualma gyümölcse nem is kell a tündérnőnek, gondolta Csepke. Igaz, éretlenül veszélyes megenni, és beleborzongott, nehogy olyan valaki férjen hozzá, aki kárt okozhat vele. Ráadásul azért kenguru az alma neve, mert a kenguruk földjéről, Ausztráliából származik, mesélte nekik Kikelet hava leánya. Ezt be is körmölik Borsikával a nagypapától örökölt jegyzetfüzetbe. Aztán közelebb hívta őket a farönkhöz Kikelet hava leánya, és az egyik levelet a fülükhöz s a nyakukhoz dörzsölte, és lám, nem fájt többet. Majd zsenge füvet is kaptak reggelire.
– Szükség lesz még rátok – folytatta Kikelet hava leánya. – Ha távol leszek, ti fogjátok őrizni a karéjos leveleket. Az üregetekben is tarthatjátok.
Csepke és Borsika továbbra sem egészen így képzelte el azt, ahogy segítenek, de azért az orrukat is helyeslően rezgették meg. Talán ők az első olyan üregi nyulak, akik egy tündérnő társai lettek. Aztán ki tudja, mi lesz a későbbiekben. Lehet, hogy ők is vigaszt adhatnak egyszer a levelekkel és a szárral, csak bírják ki, hogy ne rágcsáljanak belőlük.
Körüljárták és megszaglászták a közeli hóvirághajtásokat. Közben Kikelet hava leányát nézték. Egy ilyen márciusnak, akinek gömb alakú, szivárványos csíkozású fejfedőjén ott ékeskedik a felkelő nap mosolya, szívesen tesznek meg bármit.