, ,

Hunzaország

Hunza Apolka szerette és büszke volt a nevére. Nemcsak azért, mert rajta kívül senkit nem hívtak így a fővárosban, sőt talán az országban sem, hanem mert mély vonzódást és rokonságot érzett a vezetéknevét viselő hunza néppel. Illetve nem egészen úgy volt, de jól hangzott, hogy a hunzák vették át az ő nevüket, és szívesen mesélte volna el ezt a változatot. Azonban pont fordítva történt. Legalábbis ezt tudta. Nagyapja, néhai Hunza Valter, aki a Kordon Hegymászócsoport egyik tagja volt, nos, ő tévedt el a Himalája hegyeiben tett expedíciójuk során az 1930-as évek elején, és találkozott a hunzákkal. Akkor még Nagy Valternek hívták, civilben mérnökként dolgozott, nőtlen volt és huszonnyolc éves.
Olyan kétezer méter magasan járhattak, amikor a társaitól lemaradt. Csak egy kicsit megpihent, és így vesztette szem elől a többieket. Ám mégsem az ő nyomukba eredt, hanem a sárgabarackillat irányába, amit érezni vélt a levegőben. Ehhez persze hozzájárult az is, hogy nem volt az a megszállott hegymászó, és sokszor a megérzései után ment. Még hegymászás közben is, vállalva, hogy ezáltal nem hódítja meg azokat a csúcsokat, mint a társai.
Emlékiratában meg is jegyezte, hogy először elég hihetetlen volt, hogy sárgabarackillatot érez a Himalája hegyeiben, kétezer méter magasan; talán a magaslati légnyomás zavarta össze a szaglóérzékét. Aztán ahogy ment Nyugat felé az illat nyomában, és úgy háromórányi járás után elétárult egy másik hegyoldal, akkor már távcső nélkül is tudta, hogy igaza volt. Hatalmas sárgabarack-ligeteket látott, ahol rendezetten, szinte centiméternyi pontossággal követték egymást a sárgabarackfák sorai. Több ezer fa lehetett, egyszerre még soha nem látott ennyit. Piciny pettyekként virultak rajtuk a barackok, és Valter arcán önfeledt mosoly jelent meg, annyira elbűvölődött.
A hegyoldal teraszain, a barackfák földjén éppen színes kendős nők és nemezsapkás férfiak kapáltak. Ezt már a távcsőjével figyelte Valter. Egyébként, amint azt megállapította, a hegy már lakatlan és jeges csúcsa vagy hatezer méter magas is volt. Lejjebb a völgyben, ahol jurták és főleg kisebb házak, vályogkunyhók álltak, a kunyhók tetején barackmagok száradtak és barackok aszalódtak. Az égető nap fénylővé perzselte őket. Ennek az illatát érezte hát meg! S mennyire hasonlít az otthoni baracklekvár illatára, pedig még mindig elég nagy távolságban volt a hegyoldaltól, hogy valóban beazonosítsa az illatot. Ha már idáig eljutott, mindenképpen kér egy kis kóstolót, határozta el, csak adnak neki abból a pár ezerből. Egy kicsit megismerkedik az itt élőkkel is, és Valter elindult a völgynek lefelé. Aztán majd visszakerül valahogy a társaihoz, nem félti magát.
De nem került vissza hozzájuk, csak egy évvel később, amikor hazautazott. Addig a hunzákkal maradt, akikhez európai ember évente egy-kettő, ha betévedt, hiszen elszigetelten éltek, s azok is valamilyen kutatómunka során kerültek el hozzájuk. Mégis szívesen fogadták Valtert. Főként, amikor kiderült, hogy odavan a barackjaikért, jó kedvvel kapál a földeken, és szüretel is. Kapott egy kis lakhelyet az egyik kunyhóban, és Valter naponta együtt dolgozott velük a hegyoldalon. Elsősorban és utolsósorban a sárgabarack-ligeteken és a sárgabarackkal. Ez volt ugyanis a hunzák egyetlen gyümölcse, és különösen nagyra értékelték. A gazdagságukat is a sárgabarackfák számán mérték le, már amennyiben szóba került a gazdagság. Mivel a pénz fogalmát nem ismerték, inkább maga a barack szőtte át a mindennapjaikat. Amit azért mértékletesen ettek s ittak is; sárgabaracklevesként, ivóléként, pörkölt barackmagként és édesítőszernek aszalt formában.
Tulajdonképpen ez a vitamindús kajszibarack volt az, ami a sok mozgás és munka mellett nagyban hozzásegítette őket, hogy kicsattanó egészségben és általában akár száz évig éltek. Ezt már 1922-ben megemlítette róluk tanulmányában egy angol orvos, aki egyben a felfedezőjük is volt. Eredetileg Indiában járt, és az újkori betegségfélék elterjedését kutatta, amikor visszafele rábukkant erre a népcsoportra. Elmondása szerint olyan jól érezte magát közöttük, és annyira megfiatalodott, hogy alig akart hazatérni.
Valter nem olvasta ezt a tanulmányt. Sőt egyáltalán nem hallott a hunzákról, ezért emlékiratában is úgy írt róluk, mintha ő fedezte volna fel őket. Ez így is volt rendjén, mivel Valternek minden ott töltött nap egy újabb felfedezést tartogatott. Ezért is maradt velük egy évig.
Azt viszont tudta, hogy Kína határában lehet ez a Hunzaország, ahogy ő nevezte el. Minden expedíciójuk előtt feltérképezték az úti célt, és a Himalája hegyeiről, no meg Kínáról már amúgy is tanult az iskolában. Ezért sem értette, hogy miért nem jellegzetes ferdevágású a hunzák szeme, hogy-hogy nemcsak fekete a hajuk és sárgás a bőrük színe. Voltak közöttük szőkék és világosbarnák, kék és zöld szeműek, bár ezek ritkábban, és néha úgy látta, hogy arcvonásaik az otthoniakra emlékeztetnek. Talán rokonok vagyunk, merengett el olykor esténként elalvás előtt, miközben a kunyhó tetejét megsuhogtatta, megcsapkodta a hegyi szél. Ez olyan megérzésféle volt, vagy inkább a honvágya, nem tudta pontosan. Az is feltűnt neki, hogy rizst sem használnak, ebben is eltértek a kínaiaktól. Végül már úgy írt róluk, hogy csak annyi a közük Kínához, hogy annak a határában élnek.
Valter eleinte azon is lépten-nyomon csak csodálkozott, hogy akiket középkorú nőnek nézett, már a nyolcvan évhez közeledtek. S akiket nyolcvannak, azok száz fele jártak. Már nem is mert bókolgatni – amit egy idő után szívesen tett a csinosabb arcúaknak  -, annyi félreértés adódott ebből. Pedig a korukhoz képest olyan sima és bársonyos volt a bőrük! Ennek a titka is a sárgabarackban rejtőzött, mi másban, derült ki aztán. Ugyanis annak a magjából lepréselt olaját kenték a bőrükre. Még a férfiak is, de ez kellett is, mert az erős napsütés, a kemény tél és szelek bizony kiszárították a bőrüket, és ettől valóban százéves ráncaik keletkeztek volna. Naponta hét-nyolc órát töltöttek a szabad levegőn, Valter is, bár senki nem várta el tőle. Ám neki természetes volt, hogy felveszi ugyanezt a munkatempót, és nem a kunyhója előtt vagy valamelyik barackfa tövében pihenget.
Azon viszont a hunzák lepődtek meg, hogy Valter hegymászó létére meg sem próbálja a szent hegyüket, az Oltárt megmászni. Igaz, több mint hétezer méter magas volt, és olyan felépítésű, hogy eddig senki nem tudta meghódítani. A legenda szerint tündérek éltek rajta, akik védték a helyüket, s nem akartak felengedni magukhoz ártó lényeket. Valter meg persze, hogy nem szerette volna megmászni, hiszen a legmagasabb hegy, amire eddig feljutott, háromezer ötven méter volt. Restellte bevallani, és naplementekor a távcsőjével néha azért megszemlélte a szent hegyet, mintha felmérné és barátkozna vele. Több, háromszög alakú, hegyes sziklatömb is magasan csúcsosodott a hegy teteje előtt, amik olyan élesek lehettek, mint a tűfokok. Nem csoda, hogy eddig senki nem mászta meg. Valter sem kapott kedvet hozzá, viszont az egyik alkalommal, mintha egy tündért látott volna felsuhanni a hegytetőre. Fátyolszerű ruhája beleakadt az egyik sziklatömb csúcsába, és ott maradt belőle egy darabka. Pedig ők már jól ismerhették a hegyük minden zegét-zúgát. Mivel esteledett, Valter nem volt biztos abban, hogy jól látta-e a történteket, ezért másnap reggel ismét megtávcsövezte a hegyet. Még mindig ott lebegett a ruhadarab. Naplementekor azonban már eltűnt, talán felkapta a szél, de a tündér is visszamehetett érte.
Ahogy teltek a hónapok, Valter megtanulta a hunzák nyelvének alapszavait is. Előtte mutogattak vagy rajzoltak egymásnak. Buruzó volt a nyelvük, erről Valternek mindig a borozó jutott az eszébe; a pesti, füstös borozók, ahová a húszas évei elején, még a hegymászó korszaka előtt eljárogatott. Különben mire megtanult néhány mondatot is, rájött, hogy itt nem a beszéd számít. Hanem a barack. És a hunza szerelem.
Valtert az utóbbi sem kerülte el. Amúgy is szép fiatalembernek tartották a hunza nők is; hullámos, szőke haja volt és sötétkék szemei.
Olyan tipikusan romantikus körülmények között pillantotta meg azt a nőt, akivel szerelembe esett, hogy az emlékiratában először le sem akarta írni. A hunzák az ivóvizüket azokból a patakokból hozták, amelyek a megolvadt, hegyi gleccserek tövében eredtek. Egy ilyen patakparton merte a vizet Valter egy tavaszi napon a fémedényébe, amikor szemközt megjelent egy sötétbarna hajú nő. Lehajolt, hogy megmossa az arcát. A kendőjét hátralibbentette, és annyi vággyal csillantak meg a zöldes szemei, hogy Valtert rögtön átragyogta a szerelemmel. Akkor még nem tudta, hogy Peha idősebb nála, és a sima bőre miatt nézte huszonévesnek, miközben negyven múlt. De nem is ez volt az oka, hogy Valter nem maradt vele. Peha özvegy volt, és két gyereket nevelt. Így a három hónapig tartó szerelmük egyébként is a szemérmesség jegyében zajlott. Habár nem titkolták, mégis a patakparton találkoztak legszívesebben, és ott is fonódtak egymás karjaiba. Valter Peha két fiával is megismerkedett közelebbről, és megtanította őket gombfocizni szárított barackmagokkal. Ez a játék aztán hamar elterjedt a többi gyerek között is. Ekkor Valter már kilencedik hónapja volt Hunzaországban, és érezte, hogy nemsokára vissza fog térni a szülőhazájába, mert neki ott a helye. Ezt Pehának is elmondta, aki amúgy elejétől fogva tudta, hogy Valter nem marad velük. Itt eddig csak hunzák éltek.
Peha özvegysége egészen szokatlan volt; az ő korában a hunzáknál száz évben, ha egyszer fordul elő. Hiszen náluk nincs orvos, kórház, mert annyira egészségesek. Az öregséggel halnak meg. Kivéve Peha férjét, aki két évvel ezelőtt átlovagolt a szomszédos völgybe, a titákhoz, mint ahogy azt máskor is tette, hogy a barackmagból lepréselt olajt elcserélje új takarókra. Egy automobil ütötte el. A titák egy kisebb városban laktak, és néhány modernebb technikai eszközt is felhozattak a fővárosból; haladni akartak a korral. Peha férje éppen a vásárosok bódéjánál állt, amikor az arra robogó automobil kisodródott, és elütötte őt.
Amennyire hihetetlen volt a hunzáknak, hogy így halhat meg közülük valaki, annál inkább összetartottak, és ezt is természetesnek fogadták el. Különben is hittek a lélekvándorlásban. Azért az autóról kértek egy rajzot az egyik titákiaitól, mivel legtöbbjük soha nem látott még, és tudni szerették volna, mi ütötte el Peha férjét. A temetés után kétszáz sárgabarack héját szárították meg, majd két hosszú láncot fűztek belőlük. Az egyiket Peháék kunyhójára tették, a másikat meg elcserélték új takarókra Peha számára, mert a préselt olaj, amit még a férje vitt a titákhoz, kifolyt a balesetnél.
Ha rajtuk múlik, nem maradt volna sokáig egyedül Peha sem, még Valtert is elfogadták volna férjének, és ezért is örültek a szerelmüknek. S vették tudomásul szomorúan, hogy Valter elmegy tőlük. Zászlólengetéssel és sámándobolással köszöntek el tőle, aminek pergését még sokáig hallotta a hegyi utakon haladva.
Miután Valter visszatért szülőhazájába, hogy ott leljen párra, és családot alapítson, felvette a Hunza nevet. Egy karcsú tanárnő lett a felesége, Aliza, és két fiúk született. A hegymászást is folytatta, de már csak Európában és néhány alkalommal. A hunzáknál töltött időről szóló emlékiratát pedig körültekintően és szorgosan írogatta, csiszolgatta. Soha nem olvasott utánuk egyéb könyvekben, hogy vajon rajta kívül ismeri-e őket valaki más is. Az volt az érzése, hogy amit ott megtapasztalt, az egyedüli és nagyon személyes. Ezért beszélt róluk csak szűkebb körben, még a hegymászó-csoportbeli társainak sem mondta el részletesen, hol járt és élt egy évig, amikor leszakadt tőlük.
Sok időt fordított a sárgabarack különböző felhasználási formáinak leírására is, hogy ezzel majd segítse az egészségesebb életmódot. De hiába jelentetett meg erről rövidebb cikkeket, a száz év ritka kornak számított az országban, és túl sok kín, nehézség és betegség gyötörte az embereket; hosszú századok óta. Még arra is kitért, szemléltetve, hogy barackból is megárt a sok, hogy volt pár hét a hunzáknál, amikor allergiás lett a gyümölcsükre. Feküdt az ágyán, és nem bírt barackra nézni. Erre mivel gyógyították meg? Barackmagból kivont cseppekkel. Egyszóval számára a kajszival való találkozás maga a csoda volt, és mindig gondoskodott arról, hogy az otthonukban valamilyen formában fogyasszon barackot. Leszámítva a pálinkát. Azzal csak gargalizált, ha kicsit fájt a torka. Nyolcvan évig élt, ami előtte apai ágon átlagban hatvanöt volt. És hunza módon ment el, az öregséggel. Bár a feleségére nem tett ekkora hatást a barack, ő inkább csak befőzte, mégis majdnem nyolcvan évet élt.
Hunza Apolka, Valter legfiatalabb unokája volt, aki 1986-ban született, nagyapja halála után egy évvel. Amikor először, húszévesen a kezébe került nagyapja emlékirata, és azt elolvasta, rögtön érezte a mély vonzódást és rokonságot a hunzákkal. Képzeletében ott volt Hunzaország hegyoldalán, látta a barackligeteket, és azon a patakparton is járt, ahol nagyapja szerelembe esett. Szívesen megismerte volna Peha gyerekeit. Vagy magát Pehát, hiszen talán még ő is él, bár már száztíz felett jár. És ez a hunzáknál is nagyon ritka.
Hamarosan benépesült a szobája barackmagból készült szoborral, láncokkal, és egy vászonképpel, ami csoportos csendéletet ábrázolt: sárgabarackokkal. Vásárolt barack kivonatot tartalmazó arckrémet, és persze, ha tehette, ette is a barackot.
Apolka szülei nem örültek ennek túlságosan. Apja, Hunza Előd már kiskorában sem igazán szerette Valter papa barackmániáját. Az emlékiratát sem olvasta el, és csak érintőlegesen mesélt róla Apolkának. Előd bátyját, Lászlót jobban megérintette az apjuk hunzáknál tett látogatása, és néha együtt ette vele a lekváros kenyeret. Az emlékiratot is ő adta oda Apolkának, aki a buruzó nyelvet is elkezdte tanulmányozni. Tanárt ugyan nem talált, de nagyapja emlékiratából pár szót megtanult.
Hunza Apolka mindig is szerette és büszke volt a nevére. Elhatározta, hogy két sikertelen, közgazdagsági egyetemi felvételi és három év, telefonos ügyfélszolgálati munka után, amik valójában nem is érdekelték, jelentkezik keletkutató szakra. Ekkor huszonegy éves volt. Ha elvégzi, talán eljut egyszer Hunzaországba is. Boldog volt, hogy végre megtalálta a hivatását.
A felvételi előkészítőig úgy tudta, hogy a nagyapja vette át a vezetéknevüket a hunzáktól, és ezzel szinte meghonosította. Lelkesen járt be az egyetemi előkészítőre, a tanszékvezetővel különösen szimpatizált, és azt tervezte, hogy egyenesen neki mutatja meg a nagyapja emlékiratát. Aztán egy nap, a könyvtárban ülve az ő Hunzaországukról olvasott.
„…A hunzák Kína, Pakisztán és Tadzsik határában élnek a Hunza-völgyben. Piciny nép, tizennégyezer főből áll. A fehér hunok utódai, és ezt ők is így tartják magukról. A fehér hunok Attila hunjainak a rokonai. A hunza szó azt jelenti, a hunok szállásterülete…”
Már 1922-ben is írtak róluk, ismételte magában Apolka, és igaz, jóval később, már a nagyapja halála után, de fény derült a rokonságra. Jó, hogy a nagyapa mindezt nem tudta. Akkor talán nem is írja meg az emlékiratát, vagy kidobta volna. A tanszékvezetőnek mindenesetre már nem akarta megmutatni Apolka, és egyelőre a keletkutató előkészítővel is felhagyott. Már rátalált arra, amit igazán keresett, s amiért mindig is büszkén viselte a hunza nevet. Ettől aztán még mélyebb rokonságot érzett velük. Az elkövetkezendő napokat a könyvtárban töltötte, és minden fellelhetőt elolvasott a hunzákkal kapcsolatban. Az is kiderült, hogy nem olyan biztos a hunokkal való rokonságuk, és más tények is megkérdőjelezték ezt, de Apolka nem törődött velük. Az ő érzése igazabb, mint a tények. Szinte csak aludni járt haza, aminek a szülei nem túlságosan örültek, bár ez még mindig jobb, mintha újabb, sárgabarackot ábrázoló csendéletet hozna haza, vagy egy hunza származású fiút. Ők már ezt is el tudták volna képzelni Apolkáról.
Pár hónap múlva, egy tavaszi délutánon Apolka a Duna-parton sétált. Már véget ért a munkaideje abban az utazási irodában, ahol keleti utak szervezésével foglalkozott. Eredetileg asszisztensnek vették fel, de olyan gyorsan beletanult, hogy aztán már őt bízták meg a szervezéssel is. Hamarosan kidolgozott egy nyugat-kínai körutat, amely a hunzákat is érintette volna. De ez nem igazán volt kivitelezhető. Legfőképp azért, mert a hunzák most is elszigetelten éltek, és csak hegyek megmászásával lehetett eljutni hozzájuk.
Apolka egészen közel sétált a vízhez, éppen úgy, amint azt a nagyapja tette, amikor Hunzaország egyik patakpartjához ment vizet merni. Apolka leült egy kőre, és ahogy elfordult jobbra, egy feliraton akadtak meg a szemei. Hunza Szabolcs, ez volt egy drapp színű póló elejére írva, amit egy fiatalember viselt. Alig fél méterrel odébb ő is egy kövön ült, és pont balra fordult, Apolka felé. Ez már annyira tipikusan nagy pillanat volt, hogy Apolka sem merte volna megírni, ha naplót vezetne. Percekig nézte a feliratot, míg a fiatalember Apolka barackmagból készített láncát.
Szabolcs egyik barátja fél évvel ezelőtt járt a hunzáknál, a közös gyökereket kutatta, és ott fotózott ilyesmi láncokat. Több, száz év körüli emberrel is találkozott, és oly sok szépet mesélt róluk, a völgyükről és a hegyeikről, hogy Szabolcs hunza szimpatizáns lett. Néhány pólóra rányomatta a Hunza nevet, majd utána a saját keresztnevüket. Apolka kicsit zavartan fogott kezet Szabolccsal, aki Lovas néven mutatkozott be. De mit számított ez, amikor egy percen belül már Hunzaországról beszélgettek, sőt buruzó nyelven is váltottak pár szót. Apolka eközben már maga elé képzelte, amint majd Hunza néven mutatja be szüleinek az új barátját. Akinek végre megmutathatja a nagyapja emlékiratát is.
Előtte még a közeli Gellért-hegy felé vették az útjukat, hogy megmásszák, jobban mondva felsétáljanak a tetejére. Igaz, hogy nincsenek rajta barackfák, de a sziklás részén állítólag egy ritkaságszámba menő, sárgás habszegfű nevű növény él. És bár a hegy csak kétszázharmincöt méter magas, az egyik oldala lakóházakkal van tele, sőt szórakozóhelyet is építettek rá, mégis a főváros egyik ékköve. A tetejéről olyan pompázatos kilátás nyílik a városra és még azon túl is, ami akár Hunzaországig is elér.