Gyermekláncfű

Bezsongott a tél vége. A rügyfakasztó tavasz már ott toporgott a fák törzsén, hogy aztán felkússzon az ágakra. Néhányan már hallani vélték a bimbók pattogását. Pedig még csak tél vége volt. A verebek is fittyet hánytak erre, és csoportosan ugrándozták körül az utcákon megmaradt hókupacokat. Zsengécskedett a tavasz. Már ballonkabátban is lehetett járni, bár az estéken még elkélt a csizma. Kirándulószag lepte el a várost és enyhe levendulaillat. Mintha valahol egy párologtatóba levendulaolajat öntöttek volna, és most az párolgott körbe-körbe.
– Február van vagy március? Mert a naptáram szerint még február, viszont én már a márciust érzem a bőröm alatt – tűnődött Albin. – És ha március van, akkor nekem mindjárt más gondolataim támadnak – lapozgatott a zsebnaptárában –, más rímeket kell használnom a verseimben – mondta, miközben hazafelé bandukolt egy kis mellékutcában.
Albin egyébként egy viszonylag nagyra nőtt kisfiúra emlékeztetett. Verébcsontú volt, verébarcán majdnem tejfehér a bőr, és tejfölszőke haja rakoncátlanul hullámos. Szürke golyóbisszemével legtöbbször szomorkásan nézelődött. Mégsem volt az a tipikus szürke veréb. Ugyanis olykor egészen szókimondó pillantásokat is tudott vetni. Barnás, zöldes vagy akár kékes pillantásokat.
Most éppen mindhárom szín ott kavargott a szemében. Egyre csak jegyzetelt, és néha fel-felhümmögött. Így kanyarodott el egy még kisebb mellékutcába, ahol már csak négy-öt ház sorakozott. Itt aztán lelassított, és a háztetők felé emelte tekintetét. Ebben a pillanatban egy jókora hógörgeteg zúdult le a bakancsa elé.
– Hócsuszamlás – állapította meg Albin. – Akkor most február van! – kiáltotta, és verébcsontú ujjaival belemarkolt a porhanyós hóba. Megkóstolta, majd a zsebébe gyömöszölte.
– Hogy is mondják?… „A márciusi hó… aranyat ér.” Vagy a februári – és ujjpercnyi ceruzájával ezt is beleírta a naptárába.
Lerázta lódenkabátjáról a hó porát, aztán továbbindult. Még mindig hazafelé. Bekanyarodott egy még a kisebbnél is kisebb mellékutcába. Ez lehetett a város legrövidebb utcája. Csak egy kétemeletes házikóból állt. Téglaépület volt, kacskaringós rácsozatú erkéllyel, és a falát gyermekláncfűvel futtatták be.
Albin épp a ház előtt bandukolt, egészen belemerült a jegyzetelésbe, amikor hirtelen nagy cseppekben esni kezdett.
– Mi a csuda! – szaporázta meg lépteit, de alig haladt egy métert előre, az eső elállt. – Bolond egy április! – kukkantott fel a naptárából. – Április? – Albin zavartan tekintett körül.
Ekkor vette észre, hogy ahol az imént állt, még mindig esik. Verébcsontú karját odanyújtotta. Ovális, meleg cseppek potyogtak az ujjaira, mintha májusi záporban fürödne.
– Aranyeső! – kiáltotta.
– Nem, nem… Ezek az én krokodilkönnyeim – szólt valaki szipogva a feje fölül. – Ugyanis az orrom nem bírja ezt a városban terjengő levendulaszagot.
Albin ijedten húzta vissza a karját.
– Akkor minek jött ki? – sandított a hang irányába, és a ház erkélyén egy öregurat pillantott meg.
Őszes hajú, kortalan öregúrnak látszott. De ez sem volt bizonyos, mivel a rácsra felfuttatott növény levelei mögül szinte csak a szemei kukucskáltak ki. Azokból viszont nagy cseppekben gördültek le a könnyei.
– Nem ülhetek mindig a szobában – felelte Albinnak. – Különben is, februárban nem szokott ilyen szag lenni.
– Februárban? – habogta Albin, és a ház gyermekláncfűvel befuttatott falára mutatott. – Akkor meg mit keres itt ilyenkor pongyola pitypang?
– Nos… – szepegett az öregúr –, azt hiszem, szerencséd van, mert nemsokára virágozni fog a gyermekláncfű. Nálam megvárhatod, és addig is megmutatnám a gyűjteményemet, megkínálnálak egy kis édességgel – az öregúr közben kidugta arcát a levelek közül, és nyájasan Albinra mosolygott –, vagy esetleg gyógycukorkával…
– Gyógycukorka? – Albin tágra nyitotta golyóbisszemeit. – Ezt már ismerem, kedves-édes cukrosbácsi, nem kérek belőle.
– Tejfölösszájú! – kiabált elkomorodva az öregúr. – Hogy mersz így beszélni egy idegennel?
– Épp ez az! – felelte Albin. – Nem szeretem, amikor idegenek szólítanak le.
– Még cukorkát sem érdemelsz – mondta bánatosan az öregúr. – Talán ha egy kedvesebb kisfiú volnál, akkor… Na, eredj innen! – szipogott egyet. – Azért jegyezd csak meg a nevemet: Kacagány professzor vagyok; cukrász és régiséggyűjtő.
– Fel is írom rögtön – mondta Albin, ám tanácstalanul lapozgatott a naptárában, mert nem tudta, hogy melyik hónaphoz jegyezze le.
Közben megfordult és hazafelé indult. De csak a ház végéig jutott el. Ott pedig, bár falakba nem ütközött, képtelen volt továbbmenni. Visszafordult, ám a másik irányban is csak a ház végéig jutott el. A mellékutcának nem volt folytatása. Se ki, se be. A város legrövidebb utcája csak a téglaházból állt.
– Ez még a zsákutcánál is rosszabb – lihegte Albin, mialatt fel-alá szaladgált.
Aztán eszébe jutott, hátha a háznak van egy hátsó kijárata, amin nyugodtan kisétálhat. Gyorsan nekirontott az ajtónak.
– Szhííí! – ordított fel, és a kezét elrántotta a kilincstől. – Hiszen ez csalán!
– Bizony csalán – mondta Kacagány úr. – Valamivel csak el kell riasztanom a betörőket. Ezért futtattam be az ablakaimat meg az erkélyrácsot.
– És ez nem facsarja az orrát, mint a levendula? – kérdezte Albin, és keservesen fújogatta a csípés helyét.
– A csalánvédelem az egészen más.
– Csalánvédelem? – tekintett fel Albin. – Ezt is felírom a naptáramba – ám ekkor vette észre, hogy az bizony elég megtépázott lett a sok futkosástól. – Tudja, mit? Meggondoltam magam. Mégis megkóstolnám azt a gyógycukorkát!
– Örömmel – indult le máris az öregúr. – Kérlek, töröld le a lábad, mielőtt bejönnél!
Albin hamar ott termett az ajtónál. Amikor azonban a lábtörlőre lépett, mintha tüzes vassal égették volna a talpait, még a bakancsán át is érezte. Épp idejében nyílt ki az ajtó. A fájdalomtól így is szinte beesett a házba.
– Isten hozott! – köszöntötte nyájasan Kacagány úr. – Elfelejtettem szólni, hogy vigyázz, mert a lábtörlő lándzsás útifűből van összefűzve. A betörők ellen. Egy kicsit szúr, de nem ártalmas.
Albin már nem figyelt rá. Olyan volt, mint egy ázott kisveréb. Fájt a keze, hasogatott a talpa, a lódenkabátja pedig megviselten lógott rajta. Aztán végre ránézett az öregúrra, akiben valóban egy cukrász, egy professzor és egy régiséggyűjtő keveredett. Szegfűszegekkel kivert bőrmellényt viselt, fehér ingén tekintélyes csokornyakkendő feszült, az arcán meg egy kackiás bajusz. Csak éppen nem az orra alatt, hanem az állán. Ez bizonyára valami régimódi szokás lehetett.
– Kerülj beljebb! – mosolygott az öregúr. – Máris felmegyünk az emeletre, mert ott van a gyűjteményem és a cukorka is – megfordult, és elindult felfelé. – A lépcsőn vigyázz!
Albin óvatosan araszolgatott utána. Néha fel-felpillantott, és úgy látta, mintha az öregúr még a tarkóján is ott viselné a mosolyát. A bőrmellénye pedig ennivalóan kihívó volt. Albinnak még egy verssor is eszébe jutott: „Vagány ez a Kacagány.” Le is akarta jegyezni, amikor hirtelen elvesztette az egyensúlyát, és kis híján legurult. Még épp sikerült megkapaszkodnia az egyik lépcsőfokban, s akkor vette észre, hogy az nem is lépcső, hanem egy lábnyom. Ugyanis fából faragott lábnyomok láncolata vezetett fel az emeletre.
Albin úgy érezte magát, mint egy nagyra nőtt kisfiú. Még verébcsontjai is megremegtek az ijedtségtől.
– Kacagány professzor! Tulajdonképpen hol vagyunk? – kérdezte alig hallhatóan.
– Itt az emeleten – mosolygott rá az öregúr, aztán elkomorodott. – Te nem vigyáztál a lépcsőn – nézett le Albin lábaira, amik feleakkorák lettek.
– Nem, de azért még Albinnak hívnak – felelte zavartan, és nem merte megnézni a lábait, pedig olyan zsibbadtnak érezte.
– Persze, Albinnak – mondta nyájasan az öregúr. – Nos, akkor megmutatom a gyűjteményemet.
– Nincs ehhez késő? – Albin már az egész testében zsibbadtságot érzett. – Nekem ilyenkor ágyban a helyem, vár a kispárnám, alatta a naplóm, amibe verseket írok – ekkor nem bírta tovább, és végigpásztázott magán.
A lódenkabátja úgy lengett rajta, mint valami palást. A bakancsa még papucsnak se lett volna jó, annyira lötyögött a lábán. Kis kezeit kibújtatta a hosszú kabátujjból, és  végigtapogatta az arcát. Egy hétévesforma fiúcska lett belőle.
– Nesze, egy medvecukor – nyomta hirtelen kezébe a professzor, és Albin hálásan nyalt bele. – Inkább örüljél! Más kisfiúk már alszanak ilyenkor, te meg az én gyűjteményemet nézheted meg.
– Engem inkább a lányok érdekelnek – tekintett fel bánatosan Albin.
– No, igen. A lányok – az öregúr egy gyors mozdulattal lekapta kackiás bajszát és az orra alá helyezte. – Majd lesz rájuk gondom, csak szopogasd nyugodtan a cukrodat!
Egyébként egy háromszög alakú helyiségben álltak, fényesre csiszolt parkettán. Mindhárom sarokban egy tölgyfa ajtó. Még az erezet is látszott rajtuk.
– Válassz egyet – mutatott feléjük Kacagány úr –, és nyiss be!
Albin odalépett a legközelebbihez. Kabátját mintegy uszályként húzta maga után.
– Nem érem el a kilincset! – ágaskodott.
– Mert nincs is rajta. Csak finoman be kell lökni.
– Nahát! – ámult el Albin, és finoman be is lökte.
Nem nyikorgott, nem nyekergett, hanem inkább suhant az ajtó, ahogy kinyílt. A szobában különös mintázatú világosság áradt szét. Ugyanis az ablak helyén sok-sok kocka alakú nyílás volt, és azokon szűrődött be a fény. A padlón mindenféle nagyságú és színű ceruzaforgácsok hevertek, a mennyezetről meg rengeteg ceruzabél lógott le.
– Ez a színes ceruzagyűjteményem – mondta büszkén az öregúr.
– Így kibelezve és szétforgácsolva? – hüledezett Albin, és már indult is befele, hogy megmentse azt, amit még lehet. Ám a professzor visszahúzta őt a gallérjánál fogva.
– Hova, hova? Ki engedte meg, hogy bemenjél? – aztán a gyűjteménye felé mutatott. – Ide figyelj! Ezt mind én mentettem meg. A ceruzák hamar elhasználódnak, és egy idő után a sok hegyezéstől teljesen eltűnnek. Ezért gyűjtöttem össze a forgácsaikat. Sokan meg szeretik kibelezni. Ezeket is magamhoz vettem. Nézd, milyen szépek, ahogy megvilágítja őket a fény!
Albin a mennyezetre pillantott. A sok-sok ceruzabél kéken, sárgán, zölden és még száz meg száz színben himbálódzott. Mintha egy nagy üveggolyó lett volna az egész.
– Mennünk kell – szólalt meg Kacagány úr.
– De én még maradni akarok – felelte Albin, és nagy kedve támadt ahhoz, hogy meghemperegjen a ceruzaforgácsokban.
– Nesze, egy hegyező – nyomta markába a professzor.
– Minek? Nem tompa a ceruzám – válaszolta Albin. – Csak nem azt akarja, hogy hegyezzem ki ezt a kis darabot? – kotorászott a kabátzsebében Albin. – Ezzel még tudnék egy verset írni.
– Ne gyerekeskedj! – mondta a professzor. – Siess, mert még két szoba van hátra.
Albin vonakodva szedte elő az ujjpercnyi nagyságú ceruzáját, és kihegyezte. Pedig tényleg nem volt tompa. A forgácsok csak úgy röpködtek be a szobába. Aztán eltűnt a ceruzája és a hegyező is. Az ajtó magától visszacsukódott.
Ott álltak megint a háromszög alakú helyiségben. Albin zsibbadást érzett a testében. A lódenkabátja könnyebb lett, és a bakancsában is kényelmesebben elfért a lába. Egy kamaszodó fiú lett. Tizennégy év körüli.
– Engem még mindig inkább a lányok érdekelnek – szólalt meg Albin.
– A lányok, a lányok – pödörte meg a bajszát Kacagány úr. – Mondtam, hogy lesz rájuk gondom, de most induljunk!
Albin odalépett a következő ajtóhoz. Ezen volt kilincs is, ám nem akart kinyílni. Ekkor az öregúr odakiáltott:
– Csak finoman be kell rúgni! – mire Albin csak bámult rá. – Miért, nem tudsz focizni?
– Hát, néha beálltam a focicsapatba.
– Akkor meg szépen rúgd be! – mondta a professzor. – De mindenféle csel nélkül!
Albin épp csak megtolta bakancsának orrával az ajtót, ami nyikorogva tárult ki. A szobában minden legyező formájú volt. A hatalmas ablak, a falon lógó képek, a háromlábú asztal és maga a szoba is. Az asztal szivacsterítőjébe temérdek szívószál és pálcikára erősített papírernyő volt beszúrva. A képek Kacagány urat ábrázolták, amint különböző nagyságú legyezőket tart a kezében.
– Ez a cukrászati gyűjteményem – mondta olvadozva a professzor.
– Ez? – heherészett Albin. – Engem inkább babazsúrra emlékeztet – kuncogott, és már indult is kifelé, ám az öregúr visszahúzta őt a fülénél fogva.
– Ki mondta, hogy elmehetsz? – majd elengedte Albint, aki sziszegve dörzsölte meg a fülét. – Amikor még megvolt a cukrászatom, rengetegen jártak hozzám. Fagylaltkelyhet ettek, amit ilyen kis papírernyőkkel díszítettem. Limonádét ittak, ezekkel a szívószálakkal. A lányok pedig – pödörte meg bajszát a professzor –, a lányok pedig, ha unatkoztak, legyezőket hajtogattak a szalvétákból. A legjobban sikerültekkel le is fényképeztettem magamat. Csak erről a képről hiányzik egy – mutatott a legutolsóra.
– És akkor? – kérdezte Albin, mire az öregúr a fiú lódenkabátjának zsebére pillantott. – Csak nem a naptáram kellene? – hebegte Albin, és gyorsan a kezébe kapta. – Nekem minden lapjára szükségem van!
– Nesze, egy pezsgőcukorka – dobta felé a professzor. – Siess, mert még egy szoba hátravan.
Albin a cukor után nyúlt, ami az ujját megpezsgetve máris elpukkant. Albin erre sebesen kitépett egy lapot a naptárából, és legyezőt hajtogatott belőle. Az meg a képhez legyezte magát; egyenesen Kacagány úr kezébe. A szoba ajtaja magától visszapattant.
Megint a háromszög alakú helyiségben álltak. Albin minden porcikája zsibbadozott. Lódenkabátja még könnyebb lett, a bakancsa pedig már csak egy kicsit lötyögött a lábán. Egy huszonegy éves, nagyra nőtt kisfiú volt.
– Engem már csak a lányok érdekelnek – jelentette ki.
– Tudom, a lányok – sóhajtott a professzor, és kackiás bajszát visszatette az állára. – Indulás!
Albin odasétált az utolsó ajtóhoz, aztán hirtelen megtorpant.
– Olyan tavaszi fáradtság jött rám – nézett bágyadtan a professzorra.
– Ugyan, ez csak a félelem – felelte Kacagány úr, és a fiúra mosolygott: – Nyiss be!
De már nem kellett kinyitnia az ajtót, mert az nyikorogva-nyekeregve lebbent ki. A szoba olyan volt, mint egy felnagyított akvárium. A mennyezet, a padló és a falak tulajdonképpen óriási ablakok voltak, a levegőben pedig sok apró-cseprő szappanbuborék úszkált. Akadt köztük néhány csetlő-botló ikerpár is, akik összenőve lökdösték a többit. Csak úgy kedvességből. Buborékmenta-illat kerengélt.
– Labdázz velük! – ajánlotta a professzor, és valósággal bugyborékolt a hangja.
– Én? – rezzent fel Albin, akinek arcát már egészen belepte a buborékpára. – Hiszen szétpukkannak, ha megérintem őket.
– Ezek szétpukkanthatatlanok – mondta Kacagány úr, és beljebb húzta őt a szobába.
– De, de… – és Albin úgy érezte, mintha buborékot nyelt volna az ijedtségtől.
– Nagyon szeretik, ha labdáznak velük! – biztatta a professzor.
Ezzel óvatosan meg is fogott egyet, és odadobta Albinnak. Ő meg elkapta, és ahogy ámulva a tenyerében tartotta, látta, amint a buborék melle csak úgy dagad az örömtől. Albin erre mohón egy másik után nyúlt, és azt dobta vissza Kacagány úrnak. Így labdázgattak még egy darabig, amikor Albin tekintete hirtelen megakadt valamin.
Egy kevésbé kerek, ám formás, a többihez képest nagyobb buborékon. Éppen Albin előtt ringatta magát. Valóságos rózsapírban úszott. Körülötte egészen apró buborékok hemzsegtek, mint valami díszkíséret.
– A lányom – mutatott a legnagyobbra a professzor. – És az ő kis barátnői.
– Ez… ő… mi… ők? – Albin eddigi csodálata úgy párolgott el, akár egy közönséges szappanbuborék. – Miféle gyűjtemény ez? – gyúlt haragra. – Szóval fogságban tartja őket! – és nekirontott a professzornak.
Kacagány úr azonban gyorsan egy nyugtatócukorkát nyomott Albin szájába. A fiú az ajtóküszöbre omlott, és onnan figyelte tovább a buboréklányt.
– Lidérke nagyon jól érzi itt magát – szólalt meg a professzor, és ujjával megcirógatta a lányát. – Emlékszem, hogy az a kislány, aki annak idején őt is kifújta, gyönyörű volt. Lidérke az ő vonásait örökölte. Csak egy baj van vele: nagyon ledéren öltözködik.
– Ledéren… Lidérke… – ismételte Albin, aztán váratlanul felegyenesedett. – Hiszen nincs is rajta semmi!
– Épp ezért féltem őt, hogy megfázik – mondta a professzor. – Tudod, ő az, akit elsőnek fogadtam magamhoz.
Lidérke pedig egyre csak rengette-ringatta buboréktestét, és úgy látszott, mintha valóban fázna egy kicsit. Albin megint zsibbadni kezdett. Szűknek érezte a lódenkabátját, és a bakancsa is nyomta a lábát. Lidérke rózsapírja halványodni kezdett. Albin nem bírta tovább. Lekapta a kabátját, és a lányra terítette.
A buborék teljesen eltűnt a kabát súlya alatt. Albin erre megrémült, hogy vajon épségben maradt-e Lidérke. Gyorsan le is rántotta róla a kabátját. S lám, a buborék helyén egy nem túl kerek, ám formás lány állt. Hosszú, barackszínű muszlinruhát viselt. Vöröses hajából mentaillat szálldosott. Kék szemével Albinra nézett, és mosolygott. A válla fölött még mindig ott úszkáltak apró buborékbarátnői. Lidérke olyan volt, mint az érett nyár.
Ekkor a szoba ajtaja nyikorogva bezárult.
Albin ott találta magát a sárgálló gyermekláncfűvel befuttatott ház előtt. A naptárával babrált és a kacskaringós rácsozatú erkélyt bámulta. Üres volt.
– Lehet, hogy már hetek óta itt állok – elmélkedett Albin, és a naptárában lapozgatott. – Ma február… – észrevette, hogy hiányzik a naptárából egy oldal – vagy március van… – és a ceruzája után kotorászott, de sehol se lelte.
Hümmögött egyet, aztán újra felpillantott az erkélyre. A pitypangok épp ekkor vetették le pongyolájukat, és fehér bibéjüket Albin felé szórták.
– Ez feljegyezhetetlen – mondta Albin, és zsebébe akarta csúsztatni a naptárját. Most vette csak észre, hogy a lódenkabátja nincs rajta.
– Úgyis kinőttem már – dünnyögött. – Vagy otthon felejtettem? – és eszébe jutott, hogy eredetileg hazafelé tartott.
El is indult, bekanyarodott egy kicsi mellékutcába, aztán egy nagyobba. Itt lakott az egyik ház földszintjén. Kirándulószag lepte el az utcát és levendulaillat. Enyhén párologta körül a hókupacokat.
A tavasz már ott toporgott a földszinten is. A kapuban egy lódenkabátos lány álldogált. Messziről nem lehetett látni. A verebek felé ugrándoztak. Pedig még csak tél vége volt.